Kubinskai Trifecta hétvége II.

Reggel 6-kor csörgött az óra. Van az az érzés, amikor másnaposan felkelsz, és úgy érzed, mintha éjjel valami nagy balhéból keveredtél volna haza, ahol kaptál te is egy két pofont. Valahogy így éreztem magam vasárnap reggel. Még megfordulni is fájt, hát még felkelni.

Megérkeztünk a fesztiválterületre. Mondanám, hogy volt időnk bőven rákészülni, hangolódni, de sajnos kicsit benéztem a navigációt, így éppenhogy a mosdóra el tudtam szaladni és irány melegíteni. Pontosabban valamit kezdeni magammal, hogy ne szenvedjek annyira minden egyes lépésnél.

9:00-kor elrajtolt a futam. Itt már nem álltam az első sorba, nem vártam a színes füstöt, nem volt kedvem felmászni a hegyre, pedig sajnos fel kellett, nem is egyszer. Lényegében ugyanaz volt a pálya, mint a beast-en, csak a hegy tetejéből lecsíptek néhány km-t.

Az elején próbálkoztam valami futáshoz hasonló mozdulatsort imitálni, nem tartott sokáig. Maradt a séta. Felfelé menetben a combom húzódott, lefelé a lábujjamon a ledörzsölt bőr helye fájt, ahogy a vizes cipőhöz nyomódott. Az akadályok egészen jól sikerültek. Megfordult a fejemben, hogy ha már gyorsasági rekordot nem fogok dönteni, jó lenne egy olyan verseny, ahol hiba nélkül végig megyek. Ez egyelőre megmarad jövőbeni célkitűzésnek. Az olypus és a majomlétra szinte simán sikerültek. Ennyit jelent a száraz idő. A két multi és a dárda továbbra is gyakorlásra szorulnak. 

A nyugdíjas túraklubhoz hasonló tempó ellenére 4 óra alatt sikerült teljesíteni a 14 km-t, ami egy gyenge középmezőnyhöz volt elég. Fájdalmas volt és  a tudat, hogy két óra múlva újra rajthoz állhatunk, nem igazán enyhített sokat. 

A sprinten már nagyobb volt a tömeg. A cipők tisztaságáról és a közös bemelegítésen tanúsított aktivitás szintjéről hamar meg lehetett állapítani kik a trifectások (meg egyébként a kék és lila karszalagokról is, de az messziről nem látszik annyira).

Eggyel megnyugtatóbb volt, mikor karszalag nélküliek hagytak le, azt nem is bántam annyira, de sajnos itt (is) tudatosult bennem, hogy van még hova fejlődni, nem keveset. Ugyanakkor pozitív volt, hogy az első néhány lelkes km után nem kevés sima karszalagos harcos is sikerült magunk mögött hagyni. Tudom, hogy nagyon sokan nem is figyelik ezt, de én ezt inkább versenyként élem meg és fontos, hogy hanyadik leszek.

A sprinten történt valami. Amikor már éreztem, hogy közeledünk a végéhez - legalábbis nagyon szerettem volna, hogy így legyen - úgy éreztem, nekem futni kell. Lefelé menetben rágyorsítottam, amennyire csak tudtam és nagyon jól esett. Futás közbe elfogott az a bizonyos flow élmény, amikor azt érzem, hogy most ez így nagyon jó és ezért a pillanatért megérte. Ebben közre játszott, hogy tudtam, mindjárt itt a vége, hogy gyönyörű időnk lett végül, nem áztunk szét, hogy egy ilyen csodálatos helyen futhatok fent a hegyen és hogy egy ilyen fantasztikus közösség tagja lehetek.