Egy óvatlan pillanatban

2019. március 21. Csütörtök, 20:00, túl a szokásos Crossfitten.

Ilyenkor mindig felmerül bennem a költői kérdés: Maradjak-e akadályedzésen? Persze úgyis mindig sikerül meggyőzni magam (vagy más győz meg. Jelzem itt a meggyőzés annyit tesz, hogy Na, maradsz megint? Egy ilyen kérdésre pedig nem érzem illendőnek nemet mondani – Az az egy kifogásom lenne, hogy jaj most inkább nem, elfáradtam, de ez meg azért elég gyenge, valljuk be)  

Edzés végén szabad akadálygyakorlás. Ilyenkor próbálom keresni az extrémebb lehetőségeket és azokat próbálgatni, ami korábban nem ment. Két kötélen láb nélkül felmászni, pipa. Korábban ez sem ment. A másik nagy mumus a majomlétrán gyűrűvel való átkelés. (az oldalán rövidebb kis rudak vannak, amikre be kell akasztani a gyűrűket) Mondanom sem kell, hogy korábban meg se tudtam mozdítani a gyűrűket, viszont most elkezdtem felfelé haladni.

Ilyesmi gondolatok kavarogtak közbe a fejembe:

> Szépen egyik gyűrű a másik után, csak találd el.
>Nem is olyan nehéz ez. Csak a következőt is találjam el.
>Huh ez is megvan. Kezdek magasan lenni, basszus.
>Hmm ott a tetején kicsit kevés a hely, fogalmam nincs hogy fog beférni.
>Nem is gondoltam, hogy ez nekem megy.
 >Ajjajj ez nem ment bele…
>Csak ne arra a zsámolyra a essek.
>Huh ez most fáj és nem nagyon mozdul semerre, biztos kificamodott vagy valami meghúzódott  biztos mindjárt elmúlik.  Oké, picit pihentetem és jobb lesz, nyugi.
>Ajjajj csaknem múlik…mi lesz ebből

Sürgősségi, röntgen:

 >Oké, mindjárt elmondják, hogy csak kificamodott, pár nap pihi esetleg 1-2 és jó lesz.

Kimondják azt, amitől nagyon féltem, hogy eltört. Egy 15 mm-es darab tört az orsócsontból és ki is ficamodott. Ekkor a kis belső világom összeomlott és némi kilátástalanság lett úrrá rajtam.

Sírtam, nagyon.

>Jövő héten Kanizsa, mi lesz így?? Ezzel mikorra lehet újra versenyezni? Pedig olyan jó formába vagyok, fejbe is rákészültem. Én nem sérülhetek le!!

Így utólag visszagondolva talán lélekben jobban fájt az egész mint valójában. Érdekes dolog ez a valódi és lelki fájdalom. Igazából addig semmi bajom nem volt, amég meg nem tudtam, hogy törés. Addig nem fájt annyira.

Vissza küldenek a vizsgálóba, onnan a gipszelőbe. 10-15 perc után behívnak. Tárva nyitva az ablak, kb. fél 12 lehetett, éjjel, én egy szál trikóba és térd gatyába. Remeg mindenem, egy kicsit a félelemtől, a kilátástalanságtól és a hidegtől.

Felfekszem egy ágyra. A doki elkezdi nyomogatni a törésnél a csontokat, érzem, hogy ez nem fog olyan jól esni. Próbálom visszatartani, mégis előre félek és előre érzem a fájdalmat. Tudom, hogy ettől jobb lesz nekem, de közbe a testem tiltakozni akar.

Egyszer csak teker egy nagyot, érzem a kattanást, hogy ott a csont valahogy helyre pattant, fájt nagyon és még utána is fáj, közbe tudom, hogy jó lesz és a helyére kerültek a dolgok. Próbálok magamhoz térni a fájdalomtól.

Az újabb röntgen után közlik, hogy úgy néz ki nem kell műteni, mert a helyére került a csont. Hihetetlen megkönnyebbülés.

Éjfél körül van. Boldogan, fellélegezve jövök ki a vizsgálóból és indulunk haza.

Egyedül ezt biztos nem bírtam volna ki. Köszönöm Nektek, hogy végig ott voltatok!